Mielõtt még megijednétek, jelzem, hogy semmi nem történt, csak én gondolkodtam el. Magamon.

B.B.-vel való randizásom alatt (mint említettem oly sokszor) rengeteget beszélgettünk. Órákat!
Mostanra eljutottam a teljes letargiáig. :( Csengenek a szavai a fülemben, motoszkálnak az agyamban! Amilyen kis filozófus, Õ már biztos, hogy mindent ezerszer átgondolt velem, velünk kapcsolatban. Én is sok mindent. Lehet, jobb lenne még most gyorsan szakítani, mert én valóban nem érzek már rá ingerenciát, hogy gyereket szüljek majd 42-43 éves fejjel. Õ meg szeretne még, gondolom. aztán ha mégis rászánnám magam,ott vannak az aggodalmak, hogy vajon egészséges lesz-e? És hog ynekem lesz-e idegzetem hozzá, az éjjeli kelésekhez, meg szaros popsi törléshez Így elsõre egyáltalán nincs már! Persze ha lenne állandó segítségem, az kicsit más lenne. De akkor is...

Aztán ott vannak a szülei? Vajon befogadnának-e? Szeretnének-e? Vagy úgy viselkednének velem, mint a válásom óta az egyetlen kapcsolatomban az akkori anyósjelölt, hogy megmondta a fiának, hogy kitagadják (a vagyonból is) ha velem marad. Gyûlölt engem "anyuka". El is érte a célját. A fia betojt és elmenekült...

Rájöttem ma délután, hogy elég kevés esélyem van a boldogságra, és valójában össze kell tennem a két kezem, ha még valaha rámtalál a boldogság... És meg kell ragadnom és megtenni érte sok mindent, hogy megmaradjon!

Na aztán itt jön a másik oldal, az énem. A büszkeségem. Adjam fel magam egy kapcsolatért? Hol a határ? Hol a választóvonal a megalkuvás és a helyes odaadás között? Mert mégiscsak boldog akarok lenni, és egy icipici kellemetlenséget még el tudnék tûrni a sok jóért cserébe. Nem akarom a jót is kidobni az ablakon, azért, mert megijedtem... Azt viszont nem tudnám elviselni, hogy megmondják mit kell tennem ahhoz, milennek kell lennem ahhoz, hogy el tudjanak fogadni! Ebbõl már megjöttem!

Hát, elég nehéz ezeket a hatalmas súlyokat mérlegelni..................