Olyan törött a lelkem, hogy nincs rá szavam... :(
Borzasztóan fáj minden porcikája, ha van neki olyanja. Szagat, tép, kiürült végtelen mélységekig, elkeseredett, magányos, üres, társtalan, zúg az egyedüllét benne.
Sajog a megbántottság, suhannak a feltörõ élmények, vagyis a fájdalom nyilai, ahogy minden csúnyaság eszembe jut, a becsapatásom, a hazugságok, a képmutatás jótékonyan hülyítõ homálya, ami beburkolt engem, s a hideg és hazug valóságot. Még nem tudtam megérteni, miért tette ezt? Mikor kezdett el kiröhögni, és ujjal mutogatni a hátam mögött gúnyosan? Mikortól hazudott rólam magának és másoknak? Mikortól kívánta a mást?
Mit gondolhatott rólam? Most mit gondol rólam? Mit mondhatott rólam?
Nem kéne, nem kéne már szenvednem!!! Nem érdemlem, õ meg pláne! De zsigerekig kínoz az álnoksága.
MEGCSALNI: most már minden lehúzó iszapos, mocskos, sötét bugyrát ismerem ennek a szónak. Fogalomnak. Ténynek. A MEGCSALATVA oldalról...
