Mentek-mentek, csicseregtek egymással a fák lombja alatt, kanyarogva a csigákkal és faeperrel teli úton. Albert világított az új lámpával. Még sokáig néztem utánuk, integettek, közben néztek a lábul alá, nehogy elessenek valamiben. Beszélgettek, kedélyesen, csendesen, a levegõ langymeleg volt. Néztem utánuk, hallgattam a bájos kis hangjukat, az összhangzó, együtt kerek négyesüket, majd elhalkult a szavuk, már csak foszlányokat hallottam, már csak Merciét néha, csak egy nevetést, aztán a fák közt susogni a szelet. Még hallgattam utánuk, de már megszûnt a hangjuk.
...
Hazamentek apjukhoz, egy hétre elutaznak Görögországba, hamarosan indulnak. Miért van bennem mindig az az érzés utazások elõtt, hogy soha többé nem látom õket?Vagy legalábbis mi lenne ha soha többé nem látnám, ha nem jönnének vissza? Szörnyû érzés!!! Beleõrülnék! 
Istenem, drága, jó Uram, vigyázz a Gyermekeimre, kérlek!
