Tegnap este annyira fáradt voltam, hogy sírva aludtam el. Sokáig sírtam.
Nem vagyok egy gyáva nyúl (vagy igen?) de nagoyn féltem egyedül. Halálfélelmem volt, a magány és egyedüllét, az egyedülmaradás, akiközösítettség érzése, és az (örök) élet elvesztésének rettegése szállt meg.
Nagyon féltem Lackómat is. Attól nem félek, hogy elhagy, csak attól, hogy Nélküle kel majd élnem esetleg :( Belepusztulnék. Nagoyn szeretem, le tudnám, le szeretném élni vele az életem...
Péntek este is tett egy félelmetes kijelentést, amibõl arra következtetek, hogy sokszor lehet halálfélelme a beteg szíve miatt... :( Biztos, hogy sokkal többször rosszul van, mint azt nekem elmondja. Szeretem! Nagyon szeretem.
Uram, õrizd meg Õt nekem, könyörögve kérlek! Te ma is tudsz csodát tenni, hát gyógyítsd meg Drága Lackómat! Megpihen a szívem az ölelésében, gyengéd, féltõ-óvó szeretete hatalmas kincs nekem, nem akarok senk mást Rajta kívül. Uram, légy irgalmas velünk!
Szóval ezért sírtam éjjel egyedül, mikor hazajöttem Tõle, és Anyukáját is sajnálom, meg a húgáékat, akik egy hónapja szétmentek, el fognak válni... :(
A tesóméknál disznótoros ebéd volt, s megint megcsinálták azt, hogy a fele családok meghívták, a másik felét nem. Én a másik felében voltam. A nevelõanyukánk ott volt. Fellengzõsen beszélt velem mikor hívtam, mert azt hittem otthon van, de kiderül vígan ebédelget a FÉL családdal... Fura...
Lacimnak írtam délelõtt egy sms-t, hogy sírva aludtam el, és hogy ma este szeretném, ha dédelgetne egy kicsit, mert nagyon nagy szükségem va Rá! :)
Ebédszünetben felhívott, hogy hogy vagyok? Hogy aludtam? És tornázom-e este. És hogy 7-kor rámcsörög majd, hogy lesz-e másodk tornaórám is, vagy már tudok rögtön menni hozzájuk. Úgy szeretek ott lenni!
Kis nyugalom. Vagyis pótolhatatlan nagy nyugalom! :)
