Életem folyamán elsõ ízben nem voltam a temetõbulin.
Mindig temetõ közelében laktunk! Piripócson abból az utcából nyílt a temetõ hátsó kapuja, ahol a házunk volt, így 100 méter választott el minket az örök csendtõl.
Halas-Tavas Falván az út túloldalán volt, srégen két házzal jobbra. Csodás! 
Temettem el nagypapát, keresztapát (Anyu 31 éves bátyját) rá két hétre Anyut, 29 évesen, majd egy csomó távolabbi rokont, utána 31 évesen az unikabátyámat, a legszeretettebb nagymamámat, és három éve az egyik öcsémet... :(
Nekünk van miért, kiért kijárni a temetõbe! :(
Meg is van a kultusza a lelkiismeretfurdallás-levezetõ gyakorlatnak. Mert szerintem ez az!
Sok virág drága pénzért, suvickolás napokig, bazi nagy síremlékek, és menni KELL rendszeresen, különben megszólnak, beszólnak... Természetes, hogy gondozzuk a síremlékeinket, nem ezt mondom, de mégis azt vallom -és igyekszem gyakorolni- hogy mindenkit addig kell szeretni AMÍG ÉL!!!
GYÖNYÖRÛ A TEMETÕ ILYENKOR! Gyerekkoromban élveztem a Mindszent elõtti egy hetet, mert rengeteg autó jött az utcánkba, millió biciklis néni, bácsi, mindenki szebbnél szebb virágokkal. Színpompa és (morbid, de) élet költözött a temetõbe. Illatozott a sok fehér, itt-ott sárga vagy bordó) hatalmas fejû krizantém (helyileg ejstd: krizantin!) és megvolt a maga meghitt hangulata a forgatagnak. Majd a csendnek. És a leszálló hideg estének. A százmillió gyertyának, mécsesnek.
Mi nem voltunk katolikusok, tehát sose volt szó ilyesmirõl, hogy a halottak lelkéért gyújtunk gyertyát, csak kimentünk megemlékezni. Mindenki sírjánál mamáék, Erzsi felemlegették pár szóban az ott nyugvót, mi gyerekek buzgón gyújtogattuk a gyertyákat, nyomtuk a fagyos földbe. Folyattuk a viaszt le róluk, s mikor ráfolyt az ujjunkra, sziszegtünk, mert forró volt.Mamáék meg anyuék meg sokszor szóltak halkan, hogy vigyázzatok a kabátotokra! Volt amikor sikerült, igen! :)
Szóval nekem így maradt meg mindez. Nagymamám (Anyuci édesanyja) mélységesen szenvedett ezeken a npokon, mert eltemette a férjét, meg két gyerekét, õket két hét leforgása alatt. Sokat sírt, de valahogy az egész élete egy nagyrakás szenvedés volt. Még az én szívem is belesajog az Õ fájdalmába... :(
No, Mamikám számára akövetkezõ egy hét a sírok letakarításáról szólt, nagyon lelkiismeretesen csinálta-mint mindent.
Anyuék sírjához közösen szoktunk kimenni tesókkal. Az idén nem voltam. Nem is szóltak, hog ymikor gyûlünk, kedvem se volt menni, maradtam itthon. Gyerekeimmel pizzáztunk, játszottunk, tök jó volt.
Majd ma kimegyek persze, megnézem a sírokat, elmélázok kicsit a halottaimaon, felidézem a régi szép emlékeket, magamba szívom a kegyelet virágainak illatát...
A halottak alszanak, a lelkük, testük a sírban pihen, csak az "Élet lehelete" hagyta el õket, s tért vissza a Teremtõhöz. De majd a feltámadáskor, az utolsó napon mindenki életre kel, ki örök életre, ki örök halálra, attól függõen hogyan élt, hol volt a szíve, a gondolatai, s ezzel egységben hogyan élt!
*hhhhhhhhhhhhh*
Még el kéne mennem vásárolni, csak ilyenkor kimozdulási frászom van. Nem tudom, tudjátok-e mi(lyen) az?...
Aztán takarítani kéne, fõzni, hmmm, takarítani nagyon! :D
Meg a székeket elvinni Lackóval Icuékhoz, meg Zahorára menni házat nézni, aztán meg fodrászhoz, aztán meg Szomszédfalvára randizni Gyepszivel, utána haza, két tornaórát tartani 6-8-ig. Csak ennyi mára.
Hogy aztán mi lesz belõle??? 
Szép napot Mindenkinek! 
