Nem tudtam jobb címet kiatalálni a mai napomra/napunkra.
Tudjátok, az a fajta nap, amikor minden kiesik az ember kezébõl, és már reggel, nem sokkal a felkelés után úgy érzi a tehetetlen halandó, hogy jobb lenne inkább semmit nem csinálnia ma...
Nekem is így alakult ez a mai tökéletlen kedd! 
Majd mesélek, de még elmegyek kiheverni kicsit, mert zsong még a fejem a tucatnyi idétlen történéstõl...
Szóval: reggel A kedvesre vártam 45 percet hiába. Ez azért módfelett idegesítõ, mert hajnalban, meg munkába,induláskor, reggel a gyerekekkel való készülõdéskor minden öt percnek jelnetõsége, helye, feladata van, nagoyn tud hiányozni -de gondolom ez senkinek sem mond újat...
Aztán fogtam magam, elmentem a boltba, mert hát ugye nekem ilyen apróságok is be vannak reggelente tervezve, szeretünk enni, no! 
És felhívtam a Kicsi Drágát, hogy merrefele tartózkodik vajjon? Azt mondja, jaj, jön hamarosan, csak oktatás volt a cégénél és a tesójánál macskázik, mindjárt jön. Nem bírtam ki: lesüvöltöttem a fejét hárpia hangnemben, hogy ha valaki vele csinálná ugyanezt akkor annak kitépné a haját!... (Jólvanna, nem vagyok túl büszke magamra, de egyszerûen nem tudom megemészteni, hogy miért nem lehet szólni???)
Aztán persze jött, és nagy nehezen kinyögte, hog yne haragudjak, de alapból nem érti, miért kell ebbõl ekkora ügyet csinálni? 
Én meg ugye akkorra már úgy felhúztam magam, hogy fél délelõtt kellett lecsillapodni! 
Ezek után rohantunk Olival elintézni valamit a Takarékszövetkezetbe. Közteherviselési, illetõleg -cipelési alapokon Olikám is kapott a kezébe egy szatyrot cipelni. Igyekeztünk reggelizni, sietve, hog ylegyen elég idõnk begyalogolni a városba, vissza a buszhoz, mert utána mentünk dolgozni. Ma kifejezetten nem akartam bringával menni, hogy Õneki ne kelljen oda is meg vissza is azt a laza 15-öst letekernie!
Ehhez képest az történt, hogy idõben végeztünk, fõbérlõasszony nem jelent meg a pénzéért a megbeszél idõben és helyen (hát nekem mindegy) s begördült a buszunk is. "Gyerünk, Oli!" De hol a másik szatyrunk, Drágám?" Néz bambán. Hm. Ott felejtetted a Takarékban: Néz kétségbesett-bûnbánó-bambán.
Hát akkor báj-báj busz, visszaklaffogtunka Taksziba, felkaptuk a tatyónkat és hazsétáltunk, mert hát 8-kor indult a buszunk, a következõ meg 9.40-kor akart volna, mivel ugye nincs már iskola. 
Átnyergeltünk drótszamárra, és csak letekertük a nem akart negyven percünket. Jól elkéstünk, az agyam forrt, és marhára sütött a nap. Persze az edzés kell, az elmúlt három hétben minden reggel-este kerékpárral jöttem-mentem, így a heti 100 kilométer egészen biztosan megvolt!
A délelõtt nyugisan telt,Kevin idétlen volt, de eltelt minden rendben.
Ebédre sajtos hambiért szaladtunk ki a faluba (jaj, város, bocsánat) közben megjött eg yismerõs oda valami cuccért, mi meg nem voltunk ott. Fõni házvezetõjét hívta, aki nem tudta hova lettünk, teljes apátiába esve fogadott minket, hogy nem szóltunk, hogy elmegyünk és nem tudta mi van velünk, miért jött a csaj meg egyáltalán, jaj nekem! Tíz perces kanyar volt, mert megrendeltük, de ígérem legközelebb szólok ha ki merem tenni a lábam ebédidõben a munkahelyemrõl! Kisdobos becsszó!!! 
Ilyenkor engem rögtön lelkifurdallás gyötör, amúgy is zaklatott volt a napom addig is. Na mindegy. Ezekután már csak egy fél kancsó teát borítottam ki, nem sikerült a riasztás elsõre (az épületé) meg már nem is tudom. Ja igen: Lányomat nem volt hazavinni a drága jó édes apja, sötétben ésegyszerûen meg tudtam volna fojtani. Hazabringázott, igaz csak 5 kilométer, de farkasvaksága van... :(
Mindezek után igazán csekélység volt arra ébredni másnap reggel, hogy a gyerekszobában, eddig tisztázatlan okok miatt egész éjjel égettem a villanyt! :D
Hát ennyi... :)
