Milyen fura ez az egész!
Nem tudok továbblépni...
Folyton Lacira gondolok, Õ jár a fejemben. Örülök, amikor a nehéz fizikai munka közben néha már eltelik akár egy-két óra is, hogy nem jut eszembe...
Szeretem, mint ahogy mindig is szerettem, teljes szívbõl, lángolóan, elkötelezetten! Egy életre. Egy életre megszerettem.
Nem tudom, miért van ez? Nem tudom!
És azt sem -de már nem is kutatom az okát- hogy miért van az, hogy az ember igazán szeret valakit, õt pedig nem szeretik viszont ugyanúgy. Hm?... *vállatvon*
Ismerkedhetnék. Lehetne. De nem érdekel! Az eszemet tudom irányítani, az érzelmeimet nem! Hozzá húznak, minden Hozzá húz...
Fáj Érte a lelkem, megszoktam mindenét: minden porcikáját: a puha, hosszú ujjait, szép kezét; a magasságát, a vékonyságát, a nagy füleit, a kopaszodó fejét, a bazilika kilincs orrát, a szemüveges tekintetét, a csodaszép száját, a puha csókjait, a pótolhatatlan puszikáit, ahogy fogta a kezem, ahog yölelt, ahogy szundikáltunk egymáshoz bújva, a nevetését, ahogy megnyalta a száját, ahogy kezébe vette a fekete cicánkat, ahogy... mindent!
/Várom a köveket! :P :)/