Az ember eljut odáig, hogy nem tud másképp elindulni a napjába, csak imával. Könyörögve és zokogva a Teremtõ színe elõtt, hogy adjon bocsánatot, újrakezdést, jókedvet az élethez. S egyáltalán: ÉLETET. Nem tudok csak földi életben gondolkodni, az örökélet az egyetlen ami számít nekem, ezért küszködök, küzdök ennyit.
Szép napot mára!
Lányom jól van, sok a pálmafa ottan, ennyit tudok róla kábé:P Talán ma már ír...
Na pá Evribadi!
Anix, bõgve
