Fel van bennem minden kavarva, és bûzölög a forty eogó trágya... Pocsékul érzem magam, haragszom az egész világra, pedg leginkább csak egy emberre kéne!!! (A volt férjemre) Aki oly' mértékben tönkretette az életemet (meg a gyerekeinkét) hogy közel öt év elteltével úgy tudok túlélni, hogy pszichológushoz járok - mert élni akarok!
Majd. Mert most mindent, csak azt ne kéne!!! :(
Azt monja Heléna, hogy gyorsan fogok gyógyulni, mert ez a düh-szakasz NAGYON GYORSAN következett be, nem ez az átlagos tempó...
Én nem tudom. Jó is, rossz is. Fizikai fáradtságot érzek, hatalmasat.
Tegnap nem sírtam, az ülés két és negyed órás lett, nem éreztem felkavarva magam, bár H. is mondta, hogy még csak a jéghegy csúcsát mertem érinteni, de legalább érintettem! Nagyon dicsért a elszántságmért és az õszinteségemért.
Dicsért, hogy milyen jó anya vagyok, hogy jól húzom meg a határokat és hogy bárcsak ilyen páciensbõl lenne neki sok. Nem tudom mire érti, de Õ tudja... Hamar lefeküdtem este, rémálmaim voltak, mikor felébredtem, vagy negyed órát rettegtem, annyira féltem. Aztán elmúlt. Laci is feljött, kicsit megölelgetett, Rá végképp semit nem akarok zúdítani, mondtam is neki, hogy ez az én batyum, nekem kell letennem oda, ahova való, és kértem, hogy az elkövetkezendõ hetekben legyen velem elnézõ, mert nem leszek jól, és még a legnehezezbb rész hátravan, elképzelhetõ, hogy a fos széle õt is elérei... Azt mondta, biztos benne, hogy lesz jobb is! (Persze, azért járok!Az életMINÕSÉGEMEN akarok javítani, sokat!)
Beszéltem érintõlegesen a válásom azon részérõl, mikor elköltöztem (szöktem) otthonról a gyerekekkel együtt, aztán arról, hogyan erõszakolt meg a volt férjem, s a bíró csak annyit mondott, hogy "ne állítson olyat a felperes, amit nem tud bizonyítani!) s arról, hogy a látleletem a tárgyaláson csak át lett lapozva, nem számított semmit...
Aztán meséltem az anyu haláláról, amikor az öcsémmel rohantunk a szomszéd bácsihoz, akit alig tudtunk felkelteni, bár öcsi bemászott a kapuján, aztán az öcsém haláláról, a nagynénémrõl, akit apám utált a nagymamával együtt, pedig inkább hálát kellett volna adniuk neki minden nap! Az anyukámról, aki lányfejjel szült engem, aztán 29 évesen meghalt, maradtunk kilencen árván. Apu egy tróger, alkoholista rendõr volt, nem számított, hogy a kurvája az magyar vagy éppen cigányasszony...
A Drága Jó Flórián nagymamámról is beszéltem, aki egy áldott jó lélek volt, istenfélõ, jóságos asszony, aki az utolsó filléreit is ránk áldozta. Szõlõt termesztett még 76 éves korában s, csak hogy legyen az unokáinak, minden hétvégén kosárszám hozta a kalácsot nekünk! A másik öreganyám még a tojást is pénzért adta a nagynénémnek...
Minden szarról beszéltem...
Nem dicsõséget szerezni mentem oda tegneap, de H. azt mondta, hogy megemeli kalapját, hogy ne lett belõlem szenvedélybeteg, s egy korty ital, és egyebek nélkül végig tudtam csinálni mindent, különösen a válásom tragédiáját, a gyerekeim elvesztését.
Házi feladat: meggyászolni a veszteségeimet: a meghalt álmaimat és terveimet
az elrabolt anyaságomat,
a nõiségem sárbatiprását
a szerelmem halálát
a reményeim halálát
..és a többi........
GYÁSZOLOK
