A mai napom, meg a mögöttünk kévõ kettõ még, annyi agyi meg lelki nyomorral járt, hogy teljesen lefáradtam estére! Nem vagyok már dühös, se nem utálom a világot, se semmi ilyesmi, egyszerûen pokolian fáradt vagyok, fõleg agyilag.
Ma délután lejött fõnökasszony és kioszott bennünket, úgy, hogy szikrázott a hajunk. Az enyém a szégyentõl, a kolléganõé meg a sértettségtõl. Végre fõnökasszony a sarkára állt és szépen, de határozottan mindent megmondott Évának!!!
Nagyon szigorú belsõ házirendet diktált le nekünk és le kellett írnunk! Amikor az én szelíd, angyal-lelkû fõnököm ilyet tesz, akkor ott véget ért a világ!
Szóval nagyon ideje volt a dolognak, végre tuti fix és visszavonhatatlan, hogy Éva májustól félállásban van, a megmaradt egy szem gyerekét megkapom, s ha továbbra sem teljesít semmit a 4 órás mûszakjában, akkor júniustól kampec-doloresz, mehet!!! Zúg a fejem... annak ellenére, hogy eljött végre az idõ és megoldódni látszik egy hónapok óta tartó rémálom.
Még lesz kifutási ideje, de egyszer vége lesz, elmegy a kolleganõ melegebb éghajlatra, ha már Hawaii-t nem tudta megbecsülni... Mégis ugyanúgy érzek, mint drága, jó fõnim, hogy nehezen tudjuk elhinni, hogy vannak emberek akik NEM AKARNAK változni, vegye õket körül bármennyi jó, és legyen velük az ember akármennyire is édes tündi-bündi, égi tünemény...
