Késõ délután felhívtam Marikát, a házikó tulaját és megegyeztem Vele! :)

Megveszem a házat!!! :) Az amúgy is nagyon kedvezõ árból még bátorkodtam alkudni, úgy voltam vele, hogy több is veszett már Mohácsnál, rámenõsnek kell lenni, legfeljebb azt mondják, hogy nem! Minden pénz pénz, és sikerrel is jártam! :) Bár az alku tétele nagyobb volt, de még egy százassal sikerült levinni a vételárat. Nagyon örülök, és jövõ héten kezdek intézkedni, utánanézek mindennek, itthon meg kezdek összerámolni és szelektálni.

Egy ével ezelõtt azt mondtam mindenkinek, hogy jelenlétemben KI NE MERJE EJTENI SENKI A SZÁJÁN AZT A SZÓT, HOGY KÖLTÖZÉS, mert halál fia!!! :D Három év alatt négyszer költöztem: egyszer menekülve, gyerekestül, másfél óra alatt szedtem össze a húsz évet, majd 4 hónap múlva, mikor a fejünk fölül -a tudtunk nélkül- eladták az albérletet, átmentünk egy másik épületbe, ahol a villanyfûtés mellett kifagytunk, vacogtunk a fûtetlen konyhában, és szegény Olika a fürdõben, télen...... Aztán a leendõ sógorom nagyon szép lakása következett szintén albérletként (!) másfél év után (ezek mind 3.-4. emeleti lakások voltak) amit szintén nagyon görény módon eladtak a fejünk fölül, így csöppentünk ebbe a luxuslakásba, ahol annyi a lakbér, a közösköltség és a rezsi, hogy a havi fizetésem NEM ELÉG RÁ!!! :(

Szóval ahhoz képest, hogy tavaly inkább meghaltam volna, mint hogy költözzek, eljött az a pillanat, hogy már azt mondom, azt érzem, hogy futva menekülnék el, nem érdekel a kib*szott költözés, a napokon át tartó pakolás, a mérhetetlen mennyiségû motyó, rendetlenség, a morgó tesóim, akik már utálják a holmijaimat cipelni (megértem õket) a félig tönkrement bútoraim mégjobban való tönkremenetele, az új házban a hónapokig tartó rámolás, az új hely megszokása.... Csak már szabaduljunk meg ettõl a viselhetetlen anyagi és lelki tehertõl!!!!!!!!!!!!!!!!

Másfél évvel ezelõtt közel ötven házat néztem meg itt a városban és a környezõ falvakban. Öcséim kõmûvesek, sokszor jöttek Õk is megnézni az állapotát egy-egy jelöltnek. Szóval van tapasztalatom a félig ledõlt pincén át (lakóépületnek árulták!!!) a bazi nagy, 80-as években épült emeletes kockaházakon át, a 15 milliós haciendákon keresztülk a túlbecsült egyszerûbb épületeken át, a kis viskókig, amit drágán adnának mert hát a mama nagyon szeretett itt.....

Most már úgy tûnik nekem is lesz (ismét) sajátom, még sok munka áll elõttem, de lesz! Erõt nem érzek magamban mindezek végigcsinálásához, de majdcsak összeáll a kép, és lesz minden úgy ahogy lehet, és ahogy lennie kell!

Remélem Nektek nyugodalmas lakozásotok van! ;)

Sok puszi!