Hát, így döntöttem!
Ma még adok idõt magamnak a gyászra, megkönnyeztem ezt a kapcsolatot rendesen, elsirattam ezt az embert alaposan, bánkódtam és gyötrõdtem napokon át, teljesen magamba zuhantam és kellõképpen magamba is néztem. Azt hiszem az életem ezen egy hetérõl elmondhatom, hogy olyan hét volt, ami sorsfordító. Olyan, amiben történt is valami. Bennem.
Nem tudom sokszor, hogy minek mi az oka? Hogy mi miért van, hogy mi miért alakul úgy, ahogy alakul, pedig tudjátok rólam (aki olvasgat régebb óta) hogy vallásos ember vagyok, ami számomra abban nyilvánul meg egyrészt, hogy imádkozom a Jóistenhez. Naponta. Naponta többször, néha a buszon utazva magamban is, a munkahelyen felfohászkodom (hogy agyon ne vágjam a kolleganõmet) és az itthoniakért is könyörgök, hogy minden rendben legyen a gyermekeimmel is például.
Az Istvánnal folytatott kapcsolatomért az elsõ pillanattól imádkoztam, hogy MINDEN ÚGY LEGYEN, AHOGY A JÓISTEN AKARJA! Ha Õ az én emberem, akkor alakuljanak jól a dolgok, és maradjon mellettem, én meg tudjam szeretni, hûséges legyek hozzá, az életemet rendezze el a Teremtõ úgy, hogy alkalmas legyen, legyek kapcsolatra, majd késõbb (sokkal késõbb) ismételten házasságra.
Szépen is alakult minden, a dolgok a maguk természetes rendjével haladtak, az apró zörrenéseken túllendültünk, mert MINDKETTEN nagyon akartuk, hogy jól menjenek a dolgaink, hogy fel tudjunk építeni egy jó kapcsolatot.
Istvánnak is lejöttek alapvetõ tulajdonságaim, nekem is Róla. Alapvetõ hibák, hibácskák is, jól megfigyelt engem, és én is láttam Õ milyen. Alapjában véve. Persze sok idõ lett volna még kiismerni egymást hitelesen.
Idõközben megszerettem. Sóvárogva vártam a (múlt) hétvégét. Egy hete ilyenkor még nagyon boldog voltam! :) Egy nõ, aki újrakezdte, és sikerül neki! :) Aki csupa remény, hit és jókedv, derû és odaadás. És aki tisztában van a dolgok törékenységével, és azzal, hogy nincsenek tökéletes emberek, de jól még érezhetjük magunkat az életben.
Két lábbal a földön, valahol az egekben repkedtek a gondolataim a boldog jövõ ígéretétõl, és a megélt dolgok örömétõl.
Aztán (közbe)jött a múlt kedd reggel, amikor is BUNKÓ VOLTAM! :( Aztán a déli levél, hogy még mindig szeret és nehéz neki, de ez végleges, mert hamarabb jár a szám mint gondolnám... 
Most már öt hallgatással telt napon (amikor én maradtam csendben és csak vártam) kilenc levélen vagyok túl és 6 sms-en, és plusz egy szerelmes nótán. Meg egy oknyomozó "él-e még?" telefonon. Semmi...
Éjjel és nappal gyötrõdöm. Az éjszakáim teli voltak rossz álmokkal, húszszori ébredéssel, imádkozással. A nappalaim idült szomorúsággal, kínlódással, reménytelen várakozással.
VÉGE!!! Beszéltem Icuval, akinek elmondva a sztorit megkönnyebbültem, és kértem, hogy imádkozzanhak értem, értünk. Megbeszéltük, amit tudok is, hogy néha bele kell törõdni eseményekbe, és sokszor csak a Jóisten tudja mi miért történik úgy, ahogy történik! És az Úr csak akkor tud valamit is kezdeni velünk, ha teljesen átadjuk magunkat és a problémánkat neki. Addig nem. Hát itt vagyok, Istenem, itt ez az egész história is -teljesen.
Szóval elhatároztam, hogy ma még hangot adok kétségbeesésemnek, hogy megszerettem valakit és akartam vele a közös jövõt és a szép és harmonikus életet, de kudarcba fulladtak az álmaim efelõl. Ami bánt az az, hogy nem tudom, hogy én tettem-e tönkre, vagy kisebb eltolódással ugyanide futottak-e volna ki a dolgok?...
Holnap örömmel fogok felkelni! :) Nem fog érdekelni István magatartása, ügyintézése, semmilye! Õ döntött így, viselje õ!
Én meg élem tovább az életem. Nélküle? Ha kell igen, nélküle!!! És jól és szépen! :)
