Bárki nélkül jó nekem -ma ismét eljutottam eddig a lelki nihilig... :(

Tudjátok, amikor az ember szenved társtalanságban, akkor sokáig fáj az ûr a szívében, de eljut (idõnként) egy olyan pontra, hogy már nem érez semmit!
Mint amikor elfelejtettél kesztyût vinni magaddal télvíz idején és kerékpárral mész. Elõször csak kellemetlen, majd nagyon rossz, és borzasztóan fáznak az ujjaid, utána köröm alá és csontig szúr a fagy és átkozod a balsorsod, hogy ezt kell átélned, végül minden elmúlik. Már annyira borzasztó, hogy nem érzel semmit!

Van, hogy jól elvagyunk kettecskén: én és jómagam, máskor viszont nagyon hiányzik nekünk valaki férfibõl! Bizony! Az ölelése, a törõdése, a gondolata, hogy van nekünk! A kedvessége, a mosolya, a csókjai, a simogatása, az együtt töltött vidám percek, reggelik és vacsorák, séták, munka, közös gyûrõdés a hétköznapokon... Hm....

Megtanultam egyedül lenni, de kérlek szépen, Nagybetûs Élet, küldj nekem TÁRSAT árva szívem mellé!

(Köszönöm!)