Gondolom, másnak ebben semmi furcsa (vagy érdekes) nincs! Beszélgetünk a fõnökünkkel, õ szól hozzánk, utasít, megmondja mi a dolgunk, elvárásai vannak felénk, amiket rendszeresen közöl is velünk.

No, hát az én fõnökömmel ez nem így van. Azon kívül, hogy bemutattak minket egymásnak két hónapja, mikor ezen a helyen kezdtem, azon kívül semmit sem beszélgettünk, érintkeztünk. Leszámítva a névnapi puszijat (meg a karsimogatást) amivel mindenki felköszöntötte.

Ma, ahogy végeztem a lenti irattárban, zártam az ajtót, akkor jött ki õ is a fõépületbõl, ment el valahova. Rámkérdezett, hogy "Akkor mára vége?" :) Bamba képet vághattam, mert meglepõdtem, hogy társalgást kezdeményez velem, de válaszoltam, hogy "Igen!" *vigyor* :) "Neked is?" (Hülye kérdés egy alkalmazottól. a fõnököt nem kérjük számon mikor megy, mikor jön...) És elkezdte mondani, hogy hallja lesz munkám, és kérdezte hol? Mondtam neki, hogy családi napköziben, melyik városban. (Nem mintha nem tudná, mert mikor együtt voltunk, rendre elmeséltem neki mindent.) Azt mondja, azt gondolta a speciális iskolában. Erre én rávágtam, hogy isten õrizzen meg tõle! Azt utáltam! (Idióta reakció, a remegõtérdeim lehettek a hibásak érte ) Mondtam azt is, hogy tanítónõ leszek ott (mekkora egy marha vagyok, nem is az leszek....) Õ még azt mondta, hogy ugye azt szereted csinálni? Mondom igen, ez szakmábavágó nekem... Még annyit mondott, hogy hála Istennek! Én csak néztem a mosolygó képébe, én is mosolyogtam természetesen, bár már nem tudom mivel, mert szétolvadtam teljesen a beszélgetés végére... Aztán elköszönt, hogy "Na, helló-helló!"

Annyira felkavart, hogy (nagy ritka dolog) de bõgtem egy sort itthon... Képtelen vagyok kiheverni, ezt az egészet.......... Szánalmasnak érzem magam, hogy ahelyett, hogy leköpném, mikor hozzámszól, vigyorgok és remegek és azt gondolom, hogy kell nekem! Mondjuk ahogy nézett az elég egyértelmûvé tette számomra, hogy õ aztán bármikor "szóba állna" velem... Remélem én meg leszek ahhoz elég erõs, hogy soha többé, semmi!!!!

Elõzmények:

Tavasszal megismerkedtem valakivel netes társkeresõn, hihetetlenül örültem neki, jogászdoktor, miegymás, csúnya, de módfelett kedves volt, egy igazi uriember. Felkeltette az érdeklõdésemet, többször találkoztunk is. Nagyon örültem neki, de ez kölcsönös volt! Õ elájult attól micsoda különleges nõ vagyok, mennyire kivételes (ezt nem én állítom magamról, õ mondta többször is) és hogy neki pont ilyen valaki kell, aki testileg is, lelkileg is társa lenne, és elõrevinné. Évek óta elõször éreztem azt, hogy olyan ember került az ismeretségembe, pasijelöltnek, aki illik hozzám, akivel bármit el tudnék képzelni. Remegtem az izgalomtól. Fel voltam villanyozva hetekig. Tanúim vannak rá! ;) :D

Aztán végül kiderült, hogy a kósza hírek igazak: barátnõje van. :( Röpke 2-3 hét ismerkedésünk és találkozgatásaink után (amik mellesleg mesések voltak: vendégségben voltam nála, borozgattunk, órákat beszélgettünk, furikáztatott a vadi új Mercijével, körberajongott) szóval ezek után felszívódott. Gondoltam fátylat rá, én nem futok senki után! Ez is egy idióta. Voltak már ilyenek, felejtõs!

Pár hét után összefutottam vele egy áruházban. Ott volt a csaja is. Na, szép. Megbotránkoztam de ennyi. Bámult... Kislányom is megjegyezte!
Idõközben kitettek dolgozni arra a helyre, ahol õ a fõnök. Két hetet izgultam munkakezdés elõtt, hogy mi lesz. Nagyon kínos a szitu! Bár nem nekem kell szégyellnem magam... mégis! Ezerszer lefuttattam fejben az elsõ találkozásunkat: vajon milyen lesz?...

Míg így izgulgattam (a leendõ fõnök miatt, akit mellesleg módfelett megkedveltem) megtudtam véletlen, hogy kéthete megnõsült!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! NEM AKARTAM ELHINNI!!!!!!!!!!!!!!! Aztán következõ mondatban az is kiderült, hogy sacc 2 hónap múlva gyereke lesz! Faszom! Lezsibbadtam...

Na, ezen háttéren készültem én ki dolgozni oda, ahol õ a fõnök...
A második napon találkoztunk, a helyettes bemutatott minket egymásnak. Mint két idegent. Mindketten pókerarccal mutatkoztunk be egymásnak.... Sose fogom elfelejteni azokat a pillanatokat! A kényszerbõl fapofáját, ami alól egyértelmûen látszott, hogy örül, na és hogy meddig szorította a kezem: nem szoktak ennyi ideig kezetrázni senkivel! :D
Azóta megvan a fia is, úgy egy hónapos lehet. A nagyátlag azt gondolja, a fiatal felesége meglepte és megfogta a gyerekkel. Én félek, azt kell gondoljam õ tudatában volt mindezeknek, és csak szórakozni akart. Nem tudom! Mindenesetre nem gondoltam, hogy életem legborzasztóbb helyzetébe keveredek! :( Megkedveltem Békát nagyon! :(

Azóta semmi. Ha meglát, köszön, de valójában nincs mód se beszélgetni, se semmire. Meg nem is akar. Én meg remegek a hangjától, meg mindentõl, hogy ott van, jól érzem magam a közelében. Hüüülyeee AAnix!!!!!!

Ma szólított meg elõször, és ragyogott ahogy nézett rám, és ahogy állt ott elõttem és ahogy kérdezgetett, meg jókat kívánt!

Dögöljön meg!