Féltem a pillanatot, ami most van, hogy el ne szalasszalak! Akarom a jót, amit csak Te adhatsz nekem! Rohantam már eleget és túl sokat ahhoz, hogy féltsem az Égi Idõt, ami csak kettõnknek adatik és többé nem lesz! Óvlak és magamhoz ölellek: add nekem a jelened, a mostot. Nem akarok többé semmit elmulasztani! Nem akarom elengedni magam mellett a jót, az alkalmat, a lehetõséget. A tiéd akarok lenni, hallgatlak és figyelek Rád! Ha nem is kéred segítelek, Rád fogok gondolni nagyon sokat. Mosolyogj rám, hadd õrizzem, szemed fényét is kérem! A simogatást az arcomra, és a jóságodat a szívembe. Arra fogok figyelni a legjobban, hogy nehogy megbántsalak, minden rossztól megvédjelek, ha kell magamtól is…
Kerestél, és elutasítottalak. Közönnyel és makacssággal, gyanakvással és tévedéssel, magamban felállított elméletekkel, büszkeséggel. Ma már másképp csinálnám! Ó, bárcsak vissza tudnám forgatni az idõ kerekét! Talán most minden másképp lenne! Ha néha engedékenyebb lettem volna, néha pedig keményebben önzõ! Ha tudnád, mennyire akartalak magamnak, mennyit bánkódtam utánad, ha tudnád, hogy majdnem meg is haltam. Vadrózsává váltam miattad, csak töviseim maradtak, kezedbe kívántam õket… Ma már csak az illatomat adnám neked! Mert sosem engednélek el! Fájdalom, hogy a könnyelmûen elillanni hagyott pillanatok soha többé nem térnek vissza! Mindaz amit reméltem belekövült az emlék zárványába. Amirõl Veled álmodoztunk, nyakamba kötöttem. Nézd: itt lóg a véres-könnyes-szívfájdalom borostyánod, benne vagy Te is.
Õrizni foglak, törõdni veled, és jó leszek hozzád! Féltelek majd, mint egy kis szentjánosbogarat, tudván, hogy nem a Hold van a kezemben, mégis úgy szeretlek, hogy érezd: a te fényed a Napénál is fontosabb nekem! Nem felejtem el, hogy bármikor elrepülhetsz a tenyeremrõl. Nyitva hagyom neked…