Teljes és mélységes elkeseredésem legmélyén ülök most itt (egy szál bugyiban, no ez csak megjegyzés) és azon töprengek: miért nincs nekem senkim???

Jó-jó: van családom, elég szélesnek mondható, magam is legyártottam a hazának pár katonának valót, vannak jó barátaim, kollégáim, és egész jól elvagyok az életben. Amúgy...

Emígy nem! Nagyon szeretnék valakit! Nem, nem akárkit, mert akárki az lehetne, sõt akárkik, de velük nem tudok mit kezdeni, mi több: nem akarok. Példa, csak hogy ne értsetek félre, és ne gondoljátok, hogy micsoda egy beképzelt nõszemély!
Adott egy uriember, csak négy évvel fiatalabb, mint én, ami már egész jónak mondható, mert általában a fiatalabbak találnak meg. Netes ismeretség. Még sohasem találkoztunk. Jó régen írt nekem, abban az idõben dumálgattunk is (értsd: írogattunk) mittoménmá hogy mit...

Nemrég (közel egy év után) megint írt. Megjegyzem nagyon helyes, vakító kék szemekkel, kigyúrt és igényesen öltözik. Szerintem a huszonéves lányok pisilnek utána, mert látványnak tényeg kiváló az ürge! Nevezzük Istvánnak! Szóval Istvánunk írt, hogy talcsimalcsizzunk, nem szaporította túl sokáig a szót (minek is azt egy volt szerkesztõnek, aki imád olvasni) rátért a lényegre: ungibungizunk ha eljön???

Máhogy hova? Értitek! Megaztán nem is ismerem! Nem ismerjük egymást, sose találkoztunk! Hát azéé, ez nem így megy, legalább egy kávére (sütire, salátára...) hívjon máá eel, hogy tudjak vele pár szót váltani és ...egyáltalán! Nem guminõ vagyok akire rámásznak, lemásznak róla, aztán rázárják az ajtót!!! Meg kellett állapítanom, hogy Estvánunkba egen kevés íkú bírt belészorulni. Érzelmi oldalról is! Leráztam!

Két hónap múlva telefonon hívott. István vagyok! "Milyen István??? Jah, Kukutyinból! Tudom!" (Hallgattam) "Áll még a lehetõség, hogy szexeljünk egyet?" (Mé állt valamikor is??? -kérdem én) Bevallom tipródtam a válaszon legalább 3 másodpercig. De csak annyit mondtam, hogy ezt így nem tudom láttatlanban megmondani. Találkozzunk és majd eldöntjük! Kérdi hol találkozzunk: Mondom, gyere ide Piripócsra, a városba, összefutunk és majd meglátjuk! Mire õ: a múltkor még hozzád hívtál! (Most is hozzám hívtam volna, ha odajutunk) "Hát, változnak az idõk!" "Jó, akkor változzál! Szia!" és kinyomta!

Voltak egyéjszakás kalandjaim, DE NEM ÍÍÍÍGY! Nem ilyen taplókkal!!! Akirõl azt sem tudom kifiaborja, tömeggyilkos-e vagy egy vadállat vagy pipogya, vagy nemibeteg vagy erõszakos vagy mittomén? Legalább lássam tíz percre valahol, hogy el tudjam dönteni, AKAROM-E vele a találkát!!!? Ha már beszélgetünk, ránézünk egymásra, látjuk egymás mimikáját, gesztusait, ha halljuk egymás hangját, ha olvasunk egymás lelkébõl és ráérzünk egymásra, akkor majd beindul valami! De így??? Így csak a dühöm tudott beindulni, hogy ezt a bunkó parasztot soha nem akarom látni!!!!!!! Még akkor sem, ha hullára hiányzik a szex!

Szeretnék egy kicsit ember maradni, NÕÕÕ lenni! Hadd várjak már el egy sütit (kávét, üdítõt, palacsintát) valakitõl, aki meg akar dugni engem A SAJÁT LAKÁSOMBAN!!!
Na mindegy, ezt a sztorit csak jelzésértékkel írtam le, nem nagy ügy, ilyen tirpákokkal Dunát lehetne rekeszteni! Lényegtelen is!

Ami igazi gondom az az, hogy merrefele lehet normális embereket találni???????????
Hová menjen az ember, mit tegyen, hogy észrevegyék? Közeledem a negyvenhez, szóval ne csitriperspektívából közelítsünk a dologhoz!
Két netes társkeresõn voltam fenn ÉVEKIG. Ma már hányok ezektõl az oldalaktól! Járok sok helyre, dolgozom, nem vagyok rusnya (annyira) tehát térülök-fordulok, hogy "lássanak". De nem látnak... Van önbizalmam, türelmes is vagyok és kitartó, de most végtelenül szomorú!

El sem tudom mondani, milyen régen nem ölelt meg senki (férfinép) akinek az ölelésére vágytam volna, ami megnyugtatott volna, amiben kölcsönös vonzalom és bizsergés lett volna...

Kezdek zazulni...