Vasárnap délelõtt éppen kiértünk Zahorára, mikor már a sírás kerülgetett a bennem lévõ sok feszültségtõl, mert féltem, semminek nem érek a végére, annyi minden teendõm van, és beszerzendõ, és kifizetendõ, hogy nem lesz minden ott és ahol amikor és ahova kell. Nagyon frusztrál az is, hogy nem tudom egyedül megoldani az ügyeimet, nincs annyi pénzem, idõm, lehetõségem, energiám. És egyszerre csak egy helyen tudok ott lenni, és csak tömögetem be a lyukakat a kis hajómon (inkáb csak csónak az) de valahol mindig támad lyuk, a víz csak folyik be, és sokat szorongok: egyszer csak elsüllyedek.
Mostanság azt tanulom, és kezdem gyekorolni, hogy ne reménytelenkedjek annyit. Isten tartja a víz felszínén a kis gumicsónakomat, és eddig is megvédett a nagy viharoktól, vagy ha kint is volt a piros jelzés, én mindig megmenekültem. Valahogy.
Már majdnem picsogtam, mikor elcsukló hangon kinyöszörögtem annyit Lacimnak, hogy gyûlölöm, hogy mindig másokat kell ugráltatnom, és nem tudom a dolgaimat egyedül megoldani! Odanézett, szerintem látta, hallotta, hogy lenyeltem az utolsó hangokat, mert bömbi lesz, ha nem vigyázok.
Csak annyit mondott:
"NEM KELL A DOLGAIDAT EGYEDÜL MEGOLDANOD!!! AMIBEN TUDOK, SEGÍTEK!"
Kincsekkel gazdagodott elárvult lelkem! :)
